Egyszer, amikor a ribizli érett, Elefáni kiment szedni. Nagyon szerette a ribizlit. Falta, falta. Amikor épp egy ribizliszemet próbált a szájába tenni, valami megszólalt.
- Ne! Ne!
- Ki az?- kérdezte Elefáni.
- Én!
- Gyere, egyél te is ribizlit!
És a Kiselefánt újra megpróbálta a szájába rakni a ribizlit. De valami kicsi, vékony hangocska újra közbeszólt.
- Ne egyél meg!
- Hol vagy? – kérdezte a Kiselefánt.
- Itt a kezedben!- válaszolta a valami.
Elefáni lenézett a kezére. Ott csak a ribizliszem volt.
- A ribizlik nem tudnak beszélni.- mondta Elefáni.
- Tudom, te buta. Nézz meg jobban. Én nem ribizli vagyok.
És tényleg! Ahogy a Kiselefánt jobban megnézte, a nem ribizlinek hét pöttye volt.
- Mi vagy, ha nem ribizli?- kérdezte Elefáni.
- Én egy katica vagyok! Nem látod?
- De, de! És hogyan kerültél ide a ribizlire?- kérdezte Elefáni.
- Olyan jól néztek ki a piros ribizliszemek, enni akartam belőle, de akkor levettél a ribizlibokorról.
- Bocsánat. Visszaraklak, egyél csak.
- Köszönöm. Nincsenek errefelé olyan apró levéltetvek?- kérdezte a katica.
- Nem tudom. -mondta Elefáni. Miért kellenek azok neked?
- Én azt szeretem a legjobban. A ribizlit csak desszertnek eszem.
- Hát, talán vannak. Nézzük meg a rózsán.
A rózsán annyi eledelt talált a katica, amiből jól belekmározhatott. Onnantól fogva mindig Elefániék kertjébe járt ebédelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése