A Kiselefánt szép, napos
reggelre ébredt. Magmosakodott, megreggelizett, fogatmosott. Felvette a
cipőjét, és elindult sétálni. Sétálni ment a mezőre. Ott ezernyi virág nyílt.
Elefáni szedett egy szép csokor virágot. Gondolta majd elviszi az anyukájának.
A mező mellett ott csordogált egy patak. A Kiselefánt elindult a patak mentén. Gondolta
magában: talán erre találok még ennél szebb virágokat is. Ment, ment. Egyszer
csak egy nagy erdőhöz ért. Elefáni nem szerette a sötét erdőket. Már majdnem
visszafordult, mikor meglátott valamit. Ilyet még soha nem látott. Az erdőben
valami megcsillant, aztán a fény egyre erősödött, már majdnem vakított. Nagyon
elcsodálkozott a Kiselefánt, és mivel nagyon kíváncsi volt legyőzte félelmét,
és belépett a sötét, ijesztő erdőbe. A baglyok nagyon rémisztően huhogtak, és
az ágak is úgy néztek ki, mint a szörnyek. Elefáni vissza akart fordulni, de
nem tehette. Nem tudta merre van a kiút. Majdnem sírva fakadt, amikor újra
meglátta a vakító fényt. És mostmár azt is látta, hogy mi okozza. Egy fa.
Közelebb ment a fához. Nézte jobbról, nézte balról.
- Mi lehet olyan különös ebben a fában?
Nézte, nézte, de nem tudta
megmondani. Viszont volt rajta egy kiálló valami. Olyan volt, mint egy gomb.
Gondolta megnyomja, mivel a gombokat meg szokás nyomni. Abban a pillanatban a
fa helyén egy kapu jelent meg. Belépett kapun. Egy hosszú- hosszú utat látott
maga előtt. Elindult hát rajta, hátha ez lesz a hazavezető út. De mikor egyet
lépett rajta az út elindult magától, és vitte, vitte a Kiselefántot. Hová
vitte? Mindjárt azt is elmondom. Elefáni reménykedett benne, hogy valami csodával
határos módon hazakerült. De nem került. Egyszer csak azon vette észre magát,
hogy az út megállt. A felhőkön ült a Kiselefánt. Egyszer csak tengernyi sok
tündér, sárkány, mesebeli paripa, hercegek vették körül, és ezek egyszerre
kérdezték:
-
Mit szeretnél?
S meg sem várták a választ,
hozták a halomnyi ételt, italt. Hoztak kacsasültet, pulykát, mindenféle
pecsenyét, leveseket, mártásokat, köreteket, fagylaltot, dobostortát, túrós
rétest, vattacukrot, mindent amit szem száj megkívánt. Elefáni nagyon megörült,
mert megéhezett a hosszú úton. Evett, ivott ami csak beléfért. El is
álmosodott. A tündérek rögtön elvitték egy márványpalotába, ott lefektették egy
drágakövekkel kirakott szobában egy gyönyörű selyemágyba. De nem tudott aludni
a Kiselefánt akármilyen fáradt is volt. A ragyogástól be se tudta hunyni a
szemét. És hiányzott neki az anyukája is. Haza akart jutni. Felkelt az ágyból,
és kiment a palotából. Kereste a tündéreket, de sehol sem találta őket.
- Tündérek!- kiabálta.
A nagy a kiabálásra csak-
csak előjöttek a tündérek, a paripák, a hercegek, a sárkányok.
- Hogyan
lehet hazajutni innen?- kérdezte a Kiselefánt.
- Miiiii?- kérdezték egyszerre a mesebeli
lények.
- Meseországból nincs kiút! Aki egyszer idejött,
itt is marad! Senki nem tud innen elmenni! Senki nem tudja, hogy hogyan kell
kijutni innen, csak a király. Ő pedig megtiltotta nekünk, hogy bármit is kérdezzünk
tőle. Így hát itt kell maradnod!
- Nee! Nekem hiányzik az anyukám! Vár otthon,
és én nem tudok hazamenni hozzá! Kérlek király, segíts nekem!
Egyszer csak egy hintó tünt
fel a távolban. A király ült benne.
-
Soha senki nem
kérte tőlem, hogy engedjem el, mindenki csak követelőzött. Ezért megkértem a
gonosz boszorkányt, hogy átkozzon meg mindenkit úgy, hogy ne tudjon innen
elmenni csak akkor, ha nem követelőzik, hanem szépen kéri. Te nagyon szépen
kérted, ezért egy szempillantás alatt hazajuttatlak, és kérhetsz tőlem valamit.
A Kiselefánt gondolkozott,
majd azt felelte:
- Azt kérem, hogy hadd legyen a virág amit
viszek az anyukámnak a legszebb a világon.
A király gyönyörű virágot
varázsolt a Kiselefántnak, és szélsebesen hazarepítette a hintójában.
- Hol voltál Elefáni?- kérdezte Elefáni
anyukája.
- Ez egy hosszú történet anya. Nézd csak mit
hoztam neked!
- Ez gyönyörű! Köszönöm.
Meseország kapuját soha többé
nem látta Elefáni. Nem is akarta. Nem vágyott pompára, aranyra, ezüstre,
gyémántra. Neki minden ,drágakőnél többet
ért az anyukája.
