2012. április 1., vasárnap

A Kiselefánt és a fecskék




A Kiselefánt egy szép napon különös csipogásra ébredt. Nem tudta mi lehet ez a zaj, és kinézett az ablakon. Nem látott semmit. Visszafeküdt az ágyába, mert még álmos volt, és nem volt kedve felkelni. De mihelyst visszaaludt volna megint felriasztotta a hang.
-          Naaaa! Mi ez? – kérdezte.
De akármennyire álmos volt, valami egyre csak csipogott. Felöltözött, és lement az udvarra körülnézni, hogy mi csap ekkora lármát. Nézte a földet, nézte a fákat, de nem látott semmit. Kicsit elkeseredett, és bánatosan beleült a hintájába. Hintázott egy kicsit, majd valami a vállára repült, és megkérdezte:
-          Mi a baj?
-          Semmi, csak nem tudom kideríteni, hogy mi csipog az ablakom alatt.
Erre elnevette magát az a valami a vállán.
-          Ki vagy te, és miért nevetsz rajtam?- kérdezte Elefáni.
-          Én Fecske Fanni vagyok, és tudom ki ébresztett föl.
-          Ki?
-          A csemetéim. – mosolygott Fanni.
-          Nem szégyelled magad? Reggelről felébreszteni az elefántot!- morgott Elefáni sértődötten.
-          Bocsánat. – sértődött meg Fanni is. Ahogy már mondtam a fiókáim voltak, reggel éhesek szegénykéim.
-          És miért nem alszanak? Ők nem álmosak?
-          Dehogynem, de éhesek is.
-          És hol laktok? Nem láttalak titeket mikor kinéztem az ablakon.
-          Az ereszcsatornán van a fészek. Pont a fejed fölött voltunk, de te nem néztél oda. Viszont most mennem kell, megint éhesek a kicsik.
-          Várj!- kérte a Kiselefánt. Nem nézhetném meg őket?
-          Szívesen megmutatnám őket, nagyon aranyosak, de túl magasan van a fészek. Te nem érsz föl odáig.
Erre megint elszomorodott az elefántunk.
-          Hát akkor sohasem láthatom őket?- kérdezte.
-          Dehogynem! – vidította föl Fanni. Pár nap múlva már ki fognak repülni a fészekből. Úgy próbálgatják majd a szárnyaikat.
És valóban! Nemsokára már ide- oda repdestek a kisfecskék. Csak egy nem mert kirepülni. Csak egyikük ült még búsan. A legkisebb fecskegyerek. Elefáni néha odament közel, és beszélgetett vele, próbálta felvidítani, próbálta unszolni, hogy próbáljon meg repülni. De hiába.  A kicsi félt elhagyni a fészket.  Egy napon Fanni elment repülést gyakorolni a kisfecskékkel a szomszéd kertbe, és megkérte Elefánit, hogy addig vigyázzon a legkisebb fecskére. A Kiselefánt örömmel el is vállalta, és egy idő után megint biztatni kezdte a fészekben maradt madarat:
-          Próbáld csak meg! Biztosan sikerül! A testvéreidnek is ment,  neked is fog.
-          De nagyon magasan vagyok, félek. És ha leesek innen?
-           Akkor elkaplak. - erősködött Elefáni.
Addig- addig noszogatta a kisfecskét, amíg az elszánta magát a repülésre. Először is merészen leugrott, és vészesen zuhanni kezdett, de az elefántunk ígérete szerint elkapta.
-          Köszönöm. – hálálkodott a kismadár.
-          Nagyon szívesen. Most próbálj meg az ormányomról elrepülni, az nem olyan magas.
Először ez sem sikerült neki, de nagyon elszántan gyakorolt, és a nyolcadik próbálkozásnál egyszer csak elkezdett szállni. Szállt- szállt, felszállt a cseresznyefa tetejére. Elefáni tapsikolt örömében, a fecskefióka pedig vígan csipogott. Éppen akkor ért haza a többi fecske.
-          De ügyes vagy! – mosolygott boldogan a fecskeanyuka. Köszönöm Elefáni. Nagyon sokat segítettél.
Ez után a Kiselefánt és a kisfecske nagyon jó barátok lettek. Mindig együtt mentek repülőgyakorlatra, kirándulni, és még sok- sok helyre.  Ráadásul már az sem zavarta a Kiselefántot, ha reggel fecskecsipogásra ébredt. Nagyon örült, hogy ilyen aranyos kis barátja van.

2012. március 30., péntek

Elefáni és a varázsszó


Hallottatok- e már a varázszóról? Elefáni még sohasem. Hát történt egy nap, amikor elefáni éppen a családjával jól megszokottan ebédelt, hogy  nem volt eléggé sós az étele, és a só éppen az asztal mknős ásik felén volt.

-         Add ide a sót anya! – mondta.

-         De Elefáni! Így nem lehet! És a varázsszó?


-         Milyen varázsszó?

-         Hát nem tudod, kisfiam?

-         Nem. - válaszolt őszintén az elefántgyerek.

-         Hát mit szoktak mondani amikor szeretnének valamit?

-         Nem tudom, de Tekős Alfréd biztosan tudja. ő sok mindent tud. Meg is kérdezem. – ugrott fel az asztaltól a Kiselefánt.

-         Nem mehetsz sehova. –ültette le rögtön az anyukája. Ez is pont olyan illetlenség, mint amikor követeled mondjuk a sót. Nem szabad felállni az étkezőasztaltól evés közben. – oktatta ki, de ha akarod, ebéd után áthívom Alfrédot, és elmagyarázzuk mit illik és mit nem.

-         Köszi anyu, de nem kell. Majd én megtanulom magamtól is.

Ez után szépen megették az ebédjüket. Mikor végeztek Elefáni átkéredzkedett Teknősékhez. Ott megkérdezte kis barátját:

-         Mi az a varázsszó?

Na ezt már Alfréd se tudta megmondani! Hiába volt olyan okos, erre nem tudta a választ.

-         Menjünk át Mókus Mátéhoz. –javasolta Alfréd. Ő szokta tudni az illemet. Neki már kiskorában megtanították.

Ezért át is mentek, de Mókus épp nem volt otthon. De kár! Hát most mitévők legyenek?  Leültek  Mókusék háza előtt a nagy tölgyfa tövében, és gondolkodtak. Épp arra jött Szamár Szabolcs.

-         Min gondolkodtok? – érdeklődött.

-         Á! Szamár vagy te ehhez, te ezt nem tudhatod. – válaszolták .

-         Na de azért csak mondjátok el, hátha.

-         Na jó. Te hallottál már a varázsszóról?

-         Hát hogyne hallottam volna! Azt minden jól nevelt szamárnak tudni kell. – mondta Szamár Szabolcs. Ha kérünk valamit akkor szokták mondani: kérem szépen.

-         Tényleg!- csapott a homlokára Alfréd. Ezt nekem is megtanították, de már régen.

Elefáni fölugrott örömében, és hazáig szaladt. Végre! Végre tudja! berontott a házba, és rámosolygott anyukájára.

-         Anya kérem szépen a sót!

Az anyukája megölelte. De ügyes vagy Elefáni! Milyen szépen megtanultad!

És ez után ez lett a Kiselefánt kedvenc szava.

-         Kérem szépen a vajat!

-         Kérem szépen a poharamat!

-         Kérek szépen egy kakaót!

Annyira megtetszett neki, hogy ezután mindig használta, és soha de soha nem is felejtette el többet.