Elefáni és a tej

Elefáni reggel felébredt. Kiment a konyhába, anyukája már ott sürgölődött, ebédet készített. A Kiselefánt levette a polcról a csokigolyócskákat és kivette a hűtőből a tejet.

-Ma is ezeket reggelizem. -gondolta.

De ahogy a tejet ki szerette volna önteni a tálba, véletlenül mellé öntötte.

-Ó, jaj!- ijedt meg Elefánti.

Gyorsan feltakarította a tócsát. Ám nem maradt több tej, az utolsó cseppet is kiburította.

        -Légy szíves, menj le a boltba tejért! -kérte az anyukája.

A Kiselefánt így is tett, de az eladó azt mondta, elfogyott az összes tej, majd holnap jön az újabb szállítmány. Elefántunk szomorúan hazasétált, és vajas kenyeret evett a csokigolyócskák helyett, hiszen ő csak tejjel szereti azokat. Ezután elment játszani. Teltek-múltak az órák, mire a Kiselefántnak eszébe jutott, hogy szeretne inni egy kakaót. Igen ám, de ahhoz is kell a tej! Ebéd után pedig szeretett volna kérni az anyukájától tejbedarát, ahhoz is szükség lett volna tejre! Elefáni megelégelte, hogy így semmit nem tud kérni amit szeretne. Se madártejet, se palacsintát… semmit. Anyukája azt a tanácsot adta neki, menjen el Pista bácsihoz, ő itt lakik a közelben, nála valószínű, hogy talál tejet. A Kiselefánt boldogan szaladt el hozzá.

        - Csókolom, Pista bácsi!- köszönt hangosan.

        - Szia Kiselefánt! Minek köszönhetem a szerencsét, hogy eljöttél hozzám?

        - Anyukám azt mondta, önnek van teje. Igaz ez?

        - Ó, igen! De még mennyi!- nevetett a bácsi. - Gyere csak be!

Elefáni beljebb ment, be a kertbe,onnan pedig a  pajtához vezette őt az idős bácsi.

-         Ezt nézd meg!- mutatott körbe. –Ők itt mind az enyémek.

Az öreg nyolc tehénre mutatott.

-         De tessék mondani, hol itt a tej? –értetlenkedett a Kiselefánt.

-         Ó, hát nem tudod, honnan van a hűtődben meg a boltok polcain tej?

-         Nem, még sosem gondolkoztam ezen.

Erre már a bácsi felkapta a vödröt és odament a Riskához, majd megfejte. Csak úgy habzott a friss tejecske.

-         Tessék, idd meg!- nyújtotta oda az elefántnak egy bögrében az inni valót.

-         Hm.. köszönöm, ez nagyon finom. Nem is tudtam, hogy a tehén ilyen ügyes állat.

-         De még milyen ügyes, és okos is!- vigyorodott el a Riska.

Elefáni vett hat üveg tejet a bácsitól. Már volt kakaója, palacsintája, madárteje, amit csak megkívánt. És ezentúl mindig innen vitte haza a tejet, nem a boltból. Sőt, Riskával is összebarátkozott.

A Kiselefánt és a fecskék

A Kiselefánt egy szép napon különös csipogásra ébredt. Nem tudta mi lehet ez a zaj, és kinézett az ablakon. Nem látott semmit. Visszafeküdt az ágyába, mert még álmos volt, és nem volt kedve felkelni. De mihelyst visszaaludt volna megint felriasztotta a hang.

-          Naaaa! Mi ez? – kérdezte.

De akármennyire álmos volt, valami egyre csak csipogott. Felöltözött, és lement az udvarra körülnézni, hogy mi csap ekkora lármát. Nézte a földet, nézte a fákat, de nem látott semmit. Kicsit elkeseredett, és bánatosan beleült a hintájába. Hintázott egy kicsit, majd valami a vállára repült, és megkérdezte:

-          Mi a baj?

-          Semmi, csak nem tudom kideríteni, hogy mi csipog az ablakom alatt.

Erre elnevette magát az a valami a vállán.

-          Ki vagy te, és miért nevetsz rajtam?- kérdezte Elefáni.

-          Én Fecske Fanni vagyok, és tudom ki ébresztett föl.

-          Ki?

-          A csemetéim. – mosolygott Fanni.

-          Nem szégyelled magad? Reggelről felébreszteni az elefántot!- morgott Elefáni sértődötten.

-          Bocsánat. – sértődött meg Fanni is. Ahogy már mondtam a fiókáim voltak, reggel éhesek szegénykéim.

-          És miért nem alszanak? Ők nem álmosak?

-          Dehogynem, de éhesek is.

-          És hol laktok? Nem láttalak titeket mikor kinéztem az ablakon.

-          Az ereszcsatornán van a fészek. Pont a fejed fölött voltunk, de te nem néztél oda. Viszont most mennem kell, megint éhesek a kicsik.

-          Várj!- kérte a Kiselefánt. Nem nézhetném meg őket?

-          Szívesen megmutatnám őket, nagyon aranyosak, de túl magasan van a fészek. Te nem érsz föl odáig.

Erre megint elszomorodott az elefántunk.

-          Hát akkor sohasem láthatom őket?- kérdezte.

-          Dehogynem! – vidította föl Fanni. Pár nap múlva már ki fognak repülni a fészekből. Úgy próbálgatják majd a szárnyaikat.

És valóban! Nemsokára már ide- oda repdestek a kisfecskék. Csak egy nem mert kirepülni. Csak egyikük ült még búsan. A legkisebb fecskegyerek. Elefáni néha odament közel, és beszélgetett vele, próbálta felvidítani, próbálta unszolni, hogy próbáljon meg repülni. De hiába.  A kicsi félt elhagyni a fészket.  Egy napon Fanni elment repülést gyakorolni a kisfecskékkel a szomszéd kertbe, és megkérte Elefánit, hogy addig vigyázzon a legkisebb fecskére. A Kiselefánt örömmel el is vállalta, és egy idő után megint biztatni kezdte a fészekben maradt madarat:

-          Próbáld csak meg! Biztosan sikerül! A testvéreidnek is ment,  neked is fog.

-          De nagyon magasan vagyok, félek. És ha leesek innen?

-           Akkor elkaplak. - erősködött Elefáni.

Addig- addig noszogatta a kisfecskét, amíg az elszánta magát a repülésre. Először is merészen leugrott, és vészesen zuhanni kezdett, de az elefántunk ígérete szerint elkapta.

-          Köszönöm. – hálálkodott a kismadár.

-          Nagyon szívesen. Most próbálj meg az ormányomról elrepülni, az nem olyan magas.

Először ez sem sikerült neki, de nagyon elszántan gyakorolt, és a nyolcadik próbálkozásnál egyszer csak elkezdett szállni. Szállt- szállt, felszállt a cseresznyefa tetejére. Elefáni tapsikolt örömében, a fecskefióka pedig vígan csipogott. Éppen akkor ért haza a többi fecske.

-          De ügyes vagy! – mosolygott boldogan a fecskeanyuka. Köszönöm Elefáni. Nagyon sokat segítettél.

Ez után a Kiselefánt és a kisfecske nagyon jó barátok lettek. Mindig együtt mentek repülőgyakorlatra, kirándulni, és még sok- sok helyre.  Ráadásul már az sem zavarta a Kiselefántot, ha reggel fecskecsipogásra ébredt. Nagyon örült, hogy ilyen aranyos kis barátja van.

Elefáni és a varázsszó

Hallottatok- e már a varázszóról? Elefáni még sohasem. Hát történt egy nap, amikor elefáni éppen a családjával jól megszokottan ebédelt, hogy  nem volt eléggé sós az étele, és a só éppen az asztal mknős ásik felén volt.

-         Add ide a sót anya! – mondta.

-         De Elefáni! Így nem lehet! És a varázsszó?

-         Milyen varázsszó?

-         Hát nem tudod, kisfiam?

-         Nem. - válaszolt őszintén az elefántgyerek.

-         Hát mit szoktak mondani amikor szeretnének valamit?

-         Nem tudom, de Tekős Alfréd biztosan tudja. ő sok mindent tud. Meg is kérdezem. – ugrott fel az asztaltól a Kiselefánt.

-         Nem mehetsz sehova. –ültette le rögtön az anyukája. Ez is pont olyan illetlenség, mint amikor követeled mondjuk a sót. Nem szabad felállni az étkezőasztaltól evés közben. – oktatta ki, de ha akarod, ebéd után áthívom Alfrédot, és elmagyarázzuk mit illik és mit nem.

-         Köszi anyu, de nem kell. Majd én megtanulom magamtól is.

Ez után szépen megették az ebédjüket. Mikor végeztek Elefáni átkéredzkedett Teknősékhez. Ott megkérdezte kis barátját:

-         Mi az a varázsszó?

Na ezt már Alfréd se tudta megmondani! Hiába volt olyan okos, erre nem tudta a választ.

-         Menjünk át Mókus Mátéhoz. –javasolta Alfréd. Ő szokta tudni az illemet. Neki már kiskorában megtanították.

Ezért át is mentek, de Mókus épp nem volt otthon. De kár! Hát most mitévők legyenek?  Leültek  Mókusék háza előtt a nagy tölgyfa tövében, és gondolkodtak. Épp arra jött Szamár Szabolcs.

-         Min gondolkodtok? – érdeklődött.

-         Á! Szamár vagy te ehhez, te ezt nem tudhatod. – válaszolták .

-         Na de azért csak mondjátok el, hátha.

-         Na jó. Te hallottál már a varázsszóról?

-         Hát hogyne hallottam volna! Azt minden jól nevelt szamárnak tudni kell. – mondta Szamár Szabolcs. Ha kérünk valamit akkor szokták mondani: kérem szépen.

-         Tényleg!- csapott a homlokára Alfréd. Ezt nekem is megtanították, de már régen.

Elefáni fölugrott örömében, és hazáig szaladt. Végre! Végre tudja! berontott a házba, és rámosolygott anyukájára.

-         Anya kérem szépen a sót!

Az anyukája megölelte. De ügyes vagy Elefáni! Milyen szépen megtanultad!

És ez után ez lett a Kiselefánt kedvenc szava.

-         Kérem szépen a vajat!

-         Kérem szépen a poharamat!

-         Kérek szépen egy kakaót!

Annyira megtetszett neki, hogy ezután mindig használta, és soha de soha nem is felejtette el többet.

A Kiselefánt és a varázskapu

A Kiselefánt szép, napos reggelre ébredt. Magmosakodott, megreggelizett, fogatmosott. Felvette a cipőjét, és elindult sétálni. Sétálni ment a mezőre. Ott ezernyi virág nyílt. Elefáni szedett egy szép csokor virágot. Gondolta majd elviszi az anyukájának. A mező mellett ott csordogált egy patak. A Kiselefánt elindult a patak mentén. Gondolta magában: talán erre találok még ennél szebb virágokat is. Ment, ment. Egyszer csak egy nagy erdőhöz ért. Elefáni nem szerette a sötét erdőket. Már majdnem visszafordult, mikor meglátott valamit. Ilyet még soha nem látott. Az erdőben valami megcsillant, aztán a fény egyre erősödött, már majdnem vakított. Nagyon elcsodálkozott a Kiselefánt, és mivel nagyon kíváncsi volt legyőzte félelmét, és belépett a sötét, ijesztő erdőbe. A baglyok nagyon rémisztően huhogtak, és az ágak is úgy néztek ki, mint a szörnyek. Elefáni vissza akart fordulni, de nem tehette. Nem tudta merre van a kiút. Majdnem sírva fakadt, amikor újra meglátta a vakító fényt. És mostmár azt is látta, hogy mi okozza. Egy fa. Közelebb ment a fához. Nézte jobbról, nézte balról.

   - Mi lehet olyan különös ebben a fában?

Nézte, nézte, de nem tudta megmondani. Viszont volt rajta egy kiálló valami. Olyan volt, mint egy gomb. Gondolta megnyomja, mivel a gombokat meg szokás nyomni. Abban a pillanatban a fa helyén egy kapu jelent meg. Belépett kapun. Egy hosszú- hosszú utat látott maga előtt. Elindult hát rajta, hátha ez lesz a hazavezető út. De mikor egyet lépett rajta az út elindult magától, és vitte, vitte a Kiselefántot. Hová vitte? Mindjárt azt is elmondom. Elefáni reménykedett benne, hogy valami csodával határos módon hazakerült. De nem került. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy az út megállt. A felhőkön ült a Kiselefánt. Egyszer csak tengernyi sok tündér, sárkány, mesebeli paripa, hercegek vették körül, és ezek egyszerre kérdezték:

-         Mit szeretnél?

S meg sem várták a választ, hozták a halomnyi ételt, italt. Hoztak kacsasültet, pulykát, mindenféle pecsenyét, leveseket, mártásokat, köreteket, fagylaltot, dobostortát, túrós rétest, vattacukrot, mindent amit szem száj megkívánt. Elefáni nagyon megörült, mert megéhezett a hosszú úton. Evett, ivott ami csak beléfért. El is álmosodott. A tündérek rögtön elvitték egy márványpalotába, ott lefektették egy drágakövekkel kirakott szobában egy gyönyörű selyemágyba. De nem tudott aludni a Kiselefánt akármilyen fáradt is volt. A ragyogástól be se tudta hunyni a szemét. És hiányzott neki az anyukája is. Haza akart jutni. Felkelt az ágyból, és kiment a palotából. Kereste a tündéreket, de sehol sem találta őket.

     -  Tündérek!- kiabálta.

A nagy a kiabálásra csak- csak előjöttek a tündérek, a paripák, a hercegek, a sárkányok.

    -  Hogyan lehet hazajutni innen?- kérdezte a Kiselefánt.

  - Miiiii?- kérdezték egyszerre a mesebeli lények.

  - Meseországból nincs kiút! Aki egyszer idejött, itt is marad! Senki nem tud innen elmenni! Senki nem tudja, hogy hogyan kell kijutni innen, csak a király. Ő pedig megtiltotta nekünk, hogy bármit is kérdezzünk tőle. Így hát itt kell maradnod!

  - Nee! Nekem hiányzik az anyukám! Vár otthon, és én nem tudok hazamenni hozzá! Kérlek király, segíts nekem!

Egyszer csak egy hintó tünt fel a távolban. A király ült benne.

-         Soha senki nem kérte tőlem, hogy engedjem el, mindenki csak követelőzött. Ezért megkértem a gonosz boszorkányt, hogy átkozzon meg mindenkit úgy, hogy ne tudjon innen elmenni csak akkor, ha nem követelőzik, hanem szépen kéri. Te nagyon szépen kérted, ezért egy szempillantás alatt hazajuttatlak, és kérhetsz tőlem valamit.

A Kiselefánt gondolkozott, majd azt felelte:

  - Azt kérem, hogy hadd legyen a virág amit viszek az anyukámnak a legszebb a világon.

A király gyönyörű virágot varázsolt a Kiselefántnak, és szélsebesen hazarepítette a hintójában.

  - Hol voltál Elefáni?- kérdezte Elefáni anyukája.

  - Ez egy hosszú történet anya. Nézd csak mit hoztam neked!

  - Ez gyönyörű! Köszönöm.

Meseország kapuját soha többé nem látta Elefáni. Nem is akarta. Nem vágyott pompára, aranyra, ezüstre, gyémántra. Neki minden ,drágakőnél  többet ért az anyukája.

A Kiselefánt Kamilla szülinapján

A Kiselefánt megnézte a naptárat.

  -    Juj! Ma van Kamilla szülinapja! Mit vigyek neki ajándékba? Tudom már!

Elefáni odarohant az anyukájához.

-         Anya légy szíves süss egy tortát!

-         Miért Elefáni? Hiszen ma nincs is szülinapod!

-         De Kamillának van!

-         Tényleg igazad van Elefáni! De sajnos már nincs idő tortát sütni. – mondta elefántmama.

-         De anya! Akkor mit adjunk Kamillának? Muszáj tortát sütni, különben nem lesz tortája!

-         Lesz tortája. – jelentette ki Elefáni anyukája. Elefáni, menj el a cukrászdába, és hozz onnan tortát!

A Kiselefánt szaladt a cukrászdába. Ott parfé tortát kért, hogy elvihesse Kamillának. Mikor már nála volt a torta elindult, hogy elmenjen Dejtárra. De nem tudta, hogy merre van. Szerencsére pont találkozott Teknős Alfréddal.

 -   Szia Alfréd!

 -   Szia Elefáni!

 -   Alfréd, nem tudod véletlenül merre van Dejtár?

  Alfréd útbaigazította a Kiselefántot. Út közben Elefáni megállt, hogy szedhessen egy kis virágot a szülinaposnak. Szép sárga virágot szedett. Mikor végre odaért Botond nyitotta ki neki a kaput.

-         Szia Botond!- köszönt neki Elefáni.

-         Szia! – köszönt vissza Botond is. Gyere velem Elefáni! Megmutatom hol van Kamilla.  

Boti bevezette a Kiselefántot a házba, ahol aztán ott volt Kamilla. Elefáni odaadta neki a tortát és a virágot.

  - Boldog szülinapot Kamilla!

A Kiselefánt és a fogtündér

Elefáni éppen játszott. Egyszer csak azt érezte, hogy rettentően fáj a foga.

-         Aúúúúúú! Anya! Fáj a fogam!

-         Jaj Elefáni! Mi lehet az? Csak nem kell elmenni a fogorvoshoz? Ó!

Elefántmama megnézte Elefáni fogacskáját.

-         Képzeld Elefáni! Mozog a fogad! Ki fog esni.

-         De anyu! Hát akkor mivel fogok rágni?

-         Ne aggódj Elefáni. Nő helyette új.

A Kiselefántot nagyon zavarta, hogy mozog a foga. Elkezdte csavargatni, míg végül egy csavarintással kihúzta. Délben átjött játszani Teknős Alfréd.

-         Nézd!- mutatta meg Elefáni a fogacskát barátjának.

-         Neked is kiesett a fogad?- kérdezte Alfréd.

-         Igen.

-         Akkor tedd a párnád alá!

-         Miért?

-         Mert akkor a fogtündér elviszi, és hoz helyette valamit.

-         Tényleg?

-         Persze! Próbáld csak ki!

Este Elefáni elalvás előtt azt tette, amit Alfréd javasolt neki. A párnája alá tette a fogát, aztán elaludt. Ezalatt a fogtündér végig figyelte az elefántgyereket. A függöny mögé bújt. Amikor Elefáni elaludt, a tündér halkan odalopódzott az elefánt párnájához, és lassan kihúzta alóla a fogat, hogy valami ajándékot csúsztasson a helyére. Mikor ezzel kész volt, kinyitotta résnyire az ablakot, és kiröppent rajta. Repült, repült. Egészen a kastélyáig. A kastélya a felhők felett volt.  A tündérke ennek a kastélynak az egyik szobájában gyűjtötte a fogakat. A fogakból gyémántot csiszoltak az ott élő kék ruhás tündérlányok. Ezek a kék ruhás tündérek voltak a fogtündér segédei. Amikor megcsiszolták a gyémántot felfűzték, és felvarrták a fogtündér legszebbik ruhájára. Egy másik szobában pedig ugyanilyen kék  ruhás tündérek készítették a játékokat, hogy azokat odaadják majd a gyerekeknek a fogakért cserébe.

Eközben reggel lett. Elefáni felébredt. Eszébe jutott a fogtündér. Megnézte mi van a párnája alatt. És….

-         Anya! Kaptam a fogtündértől egy kisautót!- kiáltotta.

Annyira örült az ajándékának, hogy körbetáncolta az egész szobát. Azóta minden kiesett fogát a párnája alá rakja.

A Kiselefánt és a hattyúk

Hallottatok már a gyönyörű hattyúkról? Amelyek a vízen úszkálnak? A Kiselefánt épp egy ilyen szép állattal találkozott.

Meleg nyári nap volt. Elefáni a Balatonon nyaralt. Éppen be akart menni a vízbe. Mikor már a stég végén ment, meglátott valami fehéret.

-         Mi ez anya?- kérdezte a Kiselefánt.

-         Ez csak egy hattyú.

-         És nem bánt?

-         Ha nagyon közel méssz hozzá, megcsíp. Odaadom neked a kenyér végét, dobáld be neki.

Elefáni bedobálta a kenyeret a hattyúnak. De egy utolsó darabka még a kezében volt. Odafutott a Balaton partján lévő nagy kövekhez, és lemászott rajtuk. A hattyú odaúszott hozzá. Elefáni a hattyú felé nyújtotta a kenyeret, és a hattyú Elefáni kezéből ette meg. A hattyú ez után azt mondta:

-         Köszönöm, hogy ilyen finom ebédet kaptam tőled. Hálából elviszlek valahová.

-         Nem szabad. Anya azt mondta, hogy ha közel megyek hozzád, megcsípsz!- mondta Elefáni a hattyúnak.

-         Most nem foglak. – ígérte a hattyú.

-         Hát jól van.- válaszolta a Kiselefánt.

Elefáni felült a hattyú hátára. A hattyú út közben bemutatkozott.

-         Engem Hildának hívnak. Hattyú Hildának.

-         Engem meg Kiselefántnak. De hová megyünk?

-         Ide!

-         Jé!

A hattyú a nádasba vitte Elefánit.

-         Ez a fészkem. Ide rajtad kívül még senkit nem engedtem be, és nem is fogok.

-         Köszönöm, hogy elhoztál. De mi ez a csipogás?- kérdezte Elefáni.

-         A fiókáim. Gyertek csak ide!

Anyjuk szavára rögtön odaúsztak a kis hattyúk. Elefáni nem győzte őket csodálni. Estig játszott velük. Este aztán hazavitte őt Hattyú Hilda.

Az után Hilda mindig elvitte a fiókáit a nagy kövekhez, hogy Elefáni őket is meg tudja etetni. Az óta is jó barátok.