A Kiselefánt egy szép napon különös csipogásra ébredt. Nem
tudta mi lehet ez a zaj, és kinézett az ablakon. Nem látott semmit.
Visszafeküdt az ágyába, mert még álmos volt, és nem volt kedve felkelni. De
mihelyst visszaaludt volna megint felriasztotta a hang.
-
Naaaa! Mi ez? – kérdezte.
De akármennyire álmos volt, valami egyre csak csipogott.
Felöltözött, és lement az udvarra körülnézni, hogy mi csap ekkora lármát. Nézte
a földet, nézte a fákat, de nem látott semmit. Kicsit elkeseredett, és
bánatosan beleült a hintájába. Hintázott egy kicsit, majd valami a vállára
repült, és megkérdezte:
-
Mi a baj?
-
Semmi, csak nem tudom kideríteni, hogy mi csipog
az ablakom alatt.
Erre elnevette magát az a valami a vállán.
-
Ki vagy te, és miért nevetsz rajtam?- kérdezte
Elefáni.
-
Én Fecske Fanni vagyok, és tudom ki ébresztett
föl.
-
Ki?
-
A csemetéim. – mosolygott Fanni.
-
Nem szégyelled magad? Reggelről felébreszteni az
elefántot!- morgott Elefáni sértődötten.
-
Bocsánat. – sértődött meg Fanni is. Ahogy már
mondtam a fiókáim voltak, reggel éhesek szegénykéim.
-
És miért nem alszanak? Ők nem álmosak?
-
Dehogynem, de éhesek is.
-
És hol laktok? Nem láttalak titeket mikor
kinéztem az ablakon.
-
Az ereszcsatornán van a fészek. Pont a fejed
fölött voltunk, de te nem néztél oda. Viszont most mennem kell, megint éhesek a
kicsik.
-
Várj!- kérte a Kiselefánt. Nem nézhetném meg
őket?
-
Szívesen megmutatnám őket, nagyon aranyosak, de
túl magasan van a fészek. Te nem érsz föl odáig.
Erre megint elszomorodott az elefántunk.
-
Hát akkor sohasem láthatom őket?- kérdezte.
-
Dehogynem! – vidította föl Fanni. Pár nap múlva
már ki fognak repülni a fészekből. Úgy próbálgatják majd a szárnyaikat.
És valóban! Nemsokára már ide- oda repdestek a kisfecskék.
Csak egy nem mert kirepülni. Csak egyikük ült még búsan. A legkisebb fecskegyerek.
Elefáni néha odament közel, és beszélgetett vele, próbálta felvidítani, próbálta
unszolni, hogy próbáljon meg repülni. De hiába.
A kicsi félt elhagyni a fészket. Egy
napon Fanni elment repülést gyakorolni a kisfecskékkel a szomszéd kertbe, és
megkérte Elefánit, hogy addig vigyázzon a legkisebb fecskére. A Kiselefánt
örömmel el is vállalta, és egy idő után megint biztatni kezdte a fészekben
maradt madarat:
-
Próbáld csak meg! Biztosan sikerül! A
testvéreidnek is ment, neked is fog.
-
De nagyon magasan vagyok, félek. És ha leesek
innen?
-
Akkor
elkaplak. - erősködött Elefáni.
Addig- addig noszogatta a kisfecskét, amíg az elszánta magát
a repülésre. Először is merészen leugrott, és vészesen zuhanni kezdett, de az
elefántunk ígérete szerint elkapta.
-
Köszönöm. – hálálkodott a kismadár.
-
Nagyon szívesen. Most próbálj meg az ormányomról
elrepülni, az nem olyan magas.
Először ez sem sikerült neki, de nagyon elszántan gyakorolt,
és a nyolcadik próbálkozásnál egyszer csak elkezdett szállni. Szállt- szállt,
felszállt a cseresznyefa tetejére. Elefáni tapsikolt örömében, a fecskefióka
pedig vígan csipogott. Éppen akkor ért haza a többi fecske.
-
De ügyes vagy! – mosolygott boldogan a
fecskeanyuka. Köszönöm Elefáni. Nagyon sokat segítettél.
Ez után a Kiselefánt és a kisfecske nagyon jó barátok
lettek. Mindig együtt mentek repülőgyakorlatra, kirándulni, és még sok- sok
helyre. Ráadásul már az sem zavarta a
Kiselefántot, ha reggel fecskecsipogásra ébredt. Nagyon örült, hogy ilyen
aranyos kis barátja van.
